A nógrádi adóági klubban húsznál is több azoknak a száma, akik nagyon szeretnek együtt kirándulni. Ám ez nem valósulhatna meg a NAV NYOSZ támogatása, és régiófelelősünk segítsége nélkül.

Megmutatkozott ez most is, amikor kiválasztottuk utazásunkhoz hazánk legszebb tájegységét, a mesebeli természeti csodát, ahol a Duna folyó a hegyek ölelésében nyugat-keleti irányból észak-déli irányban folytatja útját, és amelynek évezredes történelmét, legendáit, a honfoglalástól napjainkig felidézhettük.

A Dunakanyar szívében, Vácon, várt ránk Seres Lajosné, Katika, aki helytörténeti ismereteivel segítségünkre volt a nap folyamán. Példamutató, velünk való törődésén csak ámultunk, ahogy előkerült táskájából a víz, papírpohár, szalvéta (elengedhetetlen kellékek a nagy melegben) és várost bemutató minőségi prospektus.

Katika kalauzolta csapatunkat az ország legnagyobb háromszög alakú, Március 15.-e főterére, hogy a gumikerekű kisvonattal félórás utazás során láthassuk a „legek” városának többévszázados barokk építészeti remekeit Ezúton is hálás köszönetünk érte.

A város káprázatos ékkövét, az ország 3-ik legnagyobb katedrálisát nem látogathattuk meg, a millenniumi ünnepségekre való készülődése miatt.

Gyönyörködhettünk azonban számos más, országosan is egyedülálló építészeti kuriózumban. A Diadalívben (a váciak szerinti Kő kapuban), megismertük a hozzáfűződő legendákat Mária Terézia 1764. évi látogatása kapcsán. Az egyetlen épen maradt középkori Kőszentes hídban, a Gombás patak felett, a leghosszabb kiépített Duna parti korzóban, a főtér gyöngyszemében, a domonkos rendi Fehérek templomában. Megtudtuk elnevezésének történetét, és a világviszonylatban is egyedülálló, 1994 őszén, a 150 évig befalazott kriptájában történt felfedezést, a több évszázados, épségben maradt 262 koporsót, a „váci múmiákat”. Ez jelenleg egy állandó kiállításon, Mementó Mori (Emlékezz a halálra) néven látható.

Vác városa több „elsőséggel” is rendelkezik. Az első gőz üzemű vasút átadása 1846-ban, amelyen az elsők között utazott szüleihez Petőfi Sándor, és írta Vasúton c. versében: „Száz vasutat, ezeret! Csináljatok, csináljatok! Hadd fussák be a világot, mint testet az erek!”

Az első dunai gőzhajó is Vácra érkezett, és innen indult az első villamos vonat is. Mára már csak a vasútállomás maradt meg a vasúttörténelem korabeli épületeként, ahonnan utolsó útjára indult Radnóti Miklós.

Ezeréves történelmünket felidéző látottak, hallottak és a nagy meleg „elcsendesítette” klubtagjainkat. Felüdítő volt a dunaparti hűvös teraszon, az ebéd előtti „fésülködési” lehetőség. Ebéd után elsétáltunk a Szentháromság téren várakozó autóbuszunkhoz, ahol még megcsodálhattuk Vác egyik legrangosabb szoborcsoportját, a pestis járványt túlélők emeltette Szentháromság-oszlopot.

Türelmes autóbuszvezetőnk elindította számunkra szimpatikus járművét következő úticélunk felé, hogy Vácrátóton, a Nemzeti Botanikus Kertben megismerkedhessünk Gróf Vigyázó Sándor és Podmaniczky Zsuzsanna és gyermekei természet szeretetével, az ebből eredő arborétum létrehozásával, felvirágoztatásával. A 27 hektáros kert jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia tulajdona, természetvédelmi terület, amely építményeivel, kertstílusával műemléki védelem alatt áll. 12.000 fajával, és fajtájával hazánkban a leggazdagabb „élő múzeum”, felbecsülhetetlen nemzeti kincsünk.

A bejáratnál kapott térképpel a kezünkben elindultunk kerti sétánkra. Nem mindannyian jutottunk el a legszebb, műemléki építményeket (vízimalom, fahíd, üröm, kerti szobrok), a tavakat is látható helyekre. Ez csak Marikának és Anikónak sikerült, amit gyönyörű fotókkal is bizonyítottak. Mi „idősebbek”, – valljuk be- a napi élmények és a meleg hatására, ekkor már megelégedtünk a Kastély, a rózsakert, az íriszek, a méltóságteljes fák látványával, és az öntöző permet hűsítését kihasználva, hamar visszafordultunk. Ezúton ígérem, visszatérek unokáimmal Vácrátót „éden kertjébe”, megmutatni Somogyi József Csellós lány szobrát, és az öreg kocsányos tölgy (legkedvesebb fám) árnyékában álló Erdei Tündért, amit egy 150 éves, 20 méter magas tulipánfából faragott Mónus Béla fafaragó mester.

Délután 3 órakor mindenki a megbeszélt helyen volt, indulhatunk „haza” Salgótarjánba, június 24-én, Szent Iván napján. Ezen a napon a hagyomány szerint az 5. századtól, a tűzgyújtások és más népszokások jelentették a fény és a világosság győzelmét a sötétség, a halál felett.

Arra gondolok, hogy a mi június 24.-i ragyogó napsütésünk is győzedelmeskedett, a Covid-19 sötétsége és halála felett.

Köszönöm, hogy elolvastátok.

 

Szilágyi Gáborné, Nógrád megyei Adóügyi Klub