Ismét van egy keserű veszteségünk, ami közösségünktől többet érdemel egy egyperces néma felállásnál. Ezúton néhány kerek mondatban emlékezem – s emlékezzünk mindannyian – kollégánkról, Bircsák Adorjánról, aki több volt egyszerű nyugdíjas klubtársnál. Sajnálattal kell bevallanunk – bevallanom -, hogy értékét életében kevésbé értékeltük – értékeltem – mint betegségében. Mert olyan természetes volt, hogy mindenütt ott van, dolgozik. Hiányát most, halála után érzékeljük igazán, s fogjuk is örökké.
Dóri – maradjunk ennél a baráti megszólításnál – édesapja nyomdokaiba lépve lett pénzügyőr. Szakmai pályafutásáról nem tudok sokat, de ebben a körben teljesen érdektelen is. Egész életét itt, a Mátyás utcai vén pénzügyőr laktanyában töltötte, és lelke most is itt nyugszik a közelben, pár emelettel fentebb.
Nem volt könnyű ember, bár összeveszni se lehetett vele, mert szófukar, halk szavú, zárkózott személyiség volt. Előfordult apró véleménykülönbség köztünk is, hirtelen öszeakaszkodtunk, de végső haragig sohasem fajult a dolog. Célirányosan, határozottan, kitartóan tette a dolgát, fényképezett, videózott, utómunkákat, szerkesztést, archiválást végzett, úgy hogy ezzel tulajdonképpen a hobbijának hódolt. Sok-sok eseményt örökített meg, azokat kezdetben felajánlotta hasznosításra a szövetség nyílt fórumain. Aztán valami oknál fogva később ezzel felhagyott. Emlékszem, a régi szép időkben azon versengtünk, hogy egy-egy eseményről ő küldi-e előbb a fotókat az egykori honlapszerkesztőnek, vagy Gados Juli, esetleg én az írásos beszámolót. És a hír aznap este már fenn is volt a honlapon.
Tudomásom szerint gondosan rendszerezett archívummal rendelkezett, gyakran kedveskedett a társaságnak kis naptárakkal, ünnepi kártyákkal – például nőnapra -, többször készített oklevelet, egyedi emléklapot, és ő szolgáltatta elhunyt társaink fotóit a megemlékezéseken. Fintora a sorsnak: a fotósról nincs – megfelelően méltó! – fotó mikor tőle búcsúzunk.
Aztán jött a hír: Dóri beteg. Súlyos beteg. Nélkülöztük az összejöveteleken, ám jómagam másfél éven át igyekeztem kéthetente-havonta érdeklődni telefonon a hogylétéről. Kialakult köztünk egy bizalmi viszony, amit nagyra értékelek, de a részleteket nem osztom meg senkivel.
Kicsit felelősnek érzem magam – vagy talán nagyon -, hogy klubvezetői minőségemben nem javasoltam, nem terjesztettem fel őt valami komoly elismerésre. Mert igenis hasznos munkát végzett, ahogy sokszor elhangzik: „vegyük tudomásul hogy itt önzetlenül és társadalmi munkában, térítés nélkül” kell cselekedni. Bárcsak a szavak egyeznének a gyakorlattal! Dóri nem kért és nem kapott ingyen mobiltelefont, laptopot, Ipad-et, nem hogy nyomtatót vagy fóliázó gépet, egy festékpatront se. Többnyire, saját költségén tette értünk, amit tett. Ismétlem: önzetlenül és térítés nélkül. És azt is ismétlem: felelősnek érzem magam amiatt, hogy míg más megkapja a sokadik Aranybalta-díjat, neki be kellett érnie – még Tánczos Imre gondoskodása jóvoltából – egy hévízi, egyhetes, ajándék beutalóval. De sajnos, eső után köpönyeg, maradnak a hízelgő, elismerő, ámde megkésett szavak. Amit ő már nem hall. A kitüntetések a fáradhatatlan, szorgalmas végrehajtók helyett a széles fantáziájú ötletgazdáknál landolnak.
Dóri az utóbbi fél évben különösen sokat szenvedett: kórházból ki, kórházba be. Műtétek sora, szívleállás, újraélesztés, szövődményként szobafogsággal járó állapot. Nehéz időszakában is gondolt rá csapatunk, de a napi gondoskodást, fizikai és lelki megpróbáltatást a családja, felesége, Éva, és lánya, Tímea viselte. Ha Dórinak „zöld volt a szeme” a közösségi oldalon, tudtam, tudtuk, hogy épp otthon tartózkodik, és legkedvesebb foglalatosságát végzi: fészbukon, interneten bogarász.
Valamivel több, mint egy hónapja, augusztus 14-én reggel kaptam a hírt, hogy Dóri, kórházi kezelés közben, mindössze 69 évesen örökre lehunyta a szemét. Szenvedéstörténetét követve megkönnyebbüléssel vegyes fájdalommal vettem tudomásul a visszavonhatatlant, és kerestem azonnal feleségét, együttérzésemről és segítségemről biztosítva őt. Lányával, Tímeával is felvéve a kapcsolatot segítettem, és fogom is segíteni Évát gyászának enyhítésében, illetve a lehetséges támogatás igénybevételét illetően.
Szeretném tájékoztatni a jelenlévőket, hogy temetés nem lesz – így rendelkezett az elhunyt. Azért is engedtem meg magamnak kicsit tartalmasabb megemlékezést, hogy legalább ennyivel adózzunk kollégánk, nyugdíjas társunk emlékének.
Égjenek érted ma az emlékezés mécsesei, Isten nyugosztaljon, Bircsák Adorján, nélküled üresebb lesz a vén laktanyaépület és hiányosabb a klubprogramok jelenléti íve.
Búcsúzzunk tőle együtt, a gyászoló özvegynek és családnak személyesen is leróhatjátok részvéteteket.
Untener Erika
