Október elején, napsugaras, nyárias időben érkeztünk Hévízre. A Pénzügyőr Gyógyházban a parkoló majdnem üres volt, a főbejáratnál az egyenruhás (bábu) némán fogadott. Felemeltem bőröndjét, még Ő sem rakodott ki. Elfoglaltuk szállásunkat és ebéd után sétára indultunk.
A csodálatos fényességgel ragyogó Hévízi-tó csalogatóan kínálta a fürdési lehetőséget. Az első pillantás azonban nem volt megszokott, mert a tó környékén ugyan nagyon szépen kiépítésre került a kerékpárút a gyalogos ösvénnyel, ám az autóbusz pályaudvarnak se híre se hamva nem volt, sőt a környékét teljesen feltúrták a földgyaluk, a dózerok és a csatorna maradványok éktelenkedtek összevisszaságban. Ismervén a környéket eligazodtunk a feleségemmel, de a fürdést más napokra halasztottuk.
Feltérképeztük a környéket, lesétáltunk a piactérre. Szemügyre vettük a sok árust, persze a feleségem meg is nézte az árusok felhozatalát, én addig csodálkozva figyeltem, ahogyan megújul a termelői piac. A tetőszerkezet, térkövezés területrendezés gőzerővel készül. A korábbról ismert borozó a helyén volt, a 25 éve „szolgálatot” teljesítő Marika néni mosolygósan fogadott. A környéken sokan voltak, asztaloknál ültek, ettek-ittak, sőt a borozó szomszédságában, ahol a kis fekete puli kutya volt az őrszem, meglepetésre éppen három napos „októberfeszt” ünnepséget tartottak a sátor alatt, élőzenével. Szívesen időztünk egy pohár bor mellett – talán cserélődött is a pohár – aztán rájöttem, hogy az óra ketyeg, az idő meg pereg és a vacsorára illik felmenni a Park utcába.
Vacsorát követően – mert feleségem pihenésre vágyott – egyedül tettem még egy sétát a Vörösmarty utcában. A fényképező gépemet nem hagytam el, mindig magamnál tartom, így a képek is készültek rendszeresen. A fotókból pár képet feltöltök, hogy igazoljam a történetem valódiságát.
(Jáni Lajos)
