Azon klubtagok, akik nem tudtak részt venni a 2025. augusztus 7-i solymári kiránduláson javasolták, hogy szervezhetnénk egy újabb solymári túrát. Mivel Shakespeare óta tudjuk, hogy „ A tett halála az okoskodás”, már csak az időpontban kellett megállapodni.
Végre eljött az október 16., mikor tizenhárom elszánt várbarát klubtag találkozott a Nyugati pályaudvaron. A jelenlevők között voltak olyan lelkes klubtagok is, akik már az augusztusi vártúrán is részt vettek. A túrázók létszáma egyáltalán nem okozott gondot, sőt még tréfálkoztunk is: a NAV Dél-budapesti Nyugdíjas klubjának nem okozott gondot, hogy a kirándulás során edzővel, s tartalék kapussal kiállítson egy NB 1-es focicsapatot. Ezúttal a vonat rendesen elindult a Nyugati pályaudvarból, s rövid vonatozás után meg is érkeztünk Solymárra.
A faluban először dr. Valkó Arisztid amatőr régész, művészettörténeti, s zenetörténeti kutató egykori lakóházánál álltunk meg. E neves személynek a 20. század első felében jelentős szerepe volt a solymári vár feltárásában. A Valkó-ház előtti néhány percig tartó pihenőt követően tovább folytattuk utunkat, s rövid sétát követően feltűnt előttünk a solymári vár sziluettje. A várhoz vezető csekély méretű emelkedőt faóriások között tettük meg. Az emelkedő során megcsodáltuk a színpompás természetet, hiszen a vár közelében levő egyes fák levelei rozsdabarna, mások pedig sárga színben pompáztak. Néhány fa levelei még zöld színűek voltak. Az erdőben a fákon élő madarak vidáman trilláztak, s egy helyen még harkály is kopácsolt. Miután leküzdöttük a várhoz vezető csekély emelkedőt, máris a solymári vár kapuja előtt álltunk. Sajnos az augusztusi vártúrát követően a solymári vár már részlegesen felkészült a téli álomra, s a várkapun egy jókora lakat függött. Természetesen néhány vállalkozó szellemű klubtagunknak ez azonban egyáltalán nem jelentett akadályt: a fal megfelelő részén keresztül behatoltak a várudvarra, s körbesétáltak a várban. A többiek addig ezt az időt fotózásra használták fel.
A fotószünetet követően besétáltunk a faluba. A faluközpontba vezető úton levő házak udvarán tarka virágok pompáztak, s elámultunk a gyönyörű őszirózsák, a színpompás szegfűk, továbbá a leanderek láttán.
Nem kellett sokat gyalogolni, s rövid idő múlva megérkeztünk a Fő tér közelében levő Sváb Közösségi Házhoz, ahol a Közösségi ház munkatársa már várt bennünket, s először a külső létesítményeket mutatta meg. A külső létesítmények közül külön is felhívta a figyelmünket a színházteremre, melynek falát a falu néhány épületéről készült festmény díszítette. Az udvaron megcsodáltuk a nemesített rózsákat, valamint a Közösségi ház büszkeségét, a leandereket. Az épületen belül az ún. tiszta szobában a Közösségi ház dolgozója rendkívül érdekesen mesélt a solymári helyi népszokásaikról, illetve a solymári dolgos sváb népesség párválasztási szokásairól. Természetesen a beszélgetés során szóba kerültek az 1946. évi kitelepítések is, s az eseményeket egy kitelepített kislány szemszögéből mesélte el, aki a kitelepítésből 1947-ben végleg hazajött. A beszélgetés végén bejártuk a Közösségi ház különböző helyiségeit. A beszélgetés, továbbá a Közösségi Házon belüli séta során lehetőség volt arra hogy a tiszta szobában levő ruhadarabokat, a konyha, valamint a kamra különböző használati tárgyait a kezünkbe vehessük.
A Sváb Közösségi Ház után néhány percet időztünk a közelben található Apáczai Csere János Művelődési Központ és Könyvtár épületében, s a kávézás után a Dr. Jablonkay István Helytörténeti Gyűjtemény három kiállítását tekintettük meg. Az udvaron római szarkofág, faragott sírkövek, forrásszobor talapzata a hozzá tartozó medencével, valamint egykori mezőgazdasági eszközök láthatók. Az épületben a borbélyműhely, a sváb közösségi életet bemutató emlékek, a szatócsbolt, valamint egy szecessziós patikát bemutató terem látható. A Gyűjtemény alagsorában a solymári várral kapcsolatos történeti kiállítás található. A vártörténeti kiállítás alapján megtudtuk, hogy a tornyokat, s a több helyiségből álló palotából álló solymári várkastélyt várfal vette körül, s talán a 15. század elején épülhetett. A csekély méretű várban 1404-ben Luxemburgi Zsigmond király (1397-1437) is megfordult; 1435-ben Borbála királynéé, 1442-ben a Zrínyiekkel majdan rokonságban álló Korbáviai grófoké, 1444-ben az Olnadi Czudaroké, később meg a Rozgonyi család zálogbirtoka. 1445-ben a vár előbb Garai birtok, utóbb pedig Thurzó Sándoré, s Bakics Pálé. Mátyás király (1547-1490) a várat fiának – Corvin János hercegnek – adományozta. Bár II. Ulászló király (1490-1516) jelentős építkezéseket folytatott a várban, Buda 1541-ben történt elfoglalását követően azonban Solymár is török kézre került, s csak a 17. század végén szabadult fel a török uralom alól. A török kiűzését követően a korábban elnéptelenedett faluban főleg német, illetve szerb népesség telepedett le. A 18-19. század során Bél Mátyás, Oláh Miklós, illetve Pesky Frigyes készített leírásokat várról. A 20. században a régészeti feltárások, s restaurálási munkálatok tekintetében a már említésre kerülő Valkó Arisztid helytörténész, s amatőr régész, dr. Jablonkay István középiskolai tanár, múzeumalapító helytörténész, Kozák Károly régész, Horler Miklós építész, dr. Erdődi Anna, dr. Feld István régészprofesszor, illetve Szalai Károly építészmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök nevét lehet megemlíteni.
A Helytörténeti Gyűjtemény után a közeli Fő téren autóbuszra szálltunk, s irány a már-már szinte törzshelynek számító, solymári Dejó Falatozó, ahol most is finom ebéddel vártak bennünket. Mivel a túra során mind a tizenhárman megéheztünk, derekasan nekiláttunk az ebédnek. Ebéd után a Volán autóbusz egészen a budapesti Árpád-hídig röpített bennünket. A különböző vélemények szerint ezen a solymári kiránduláson mind a tizenkét klubtag jól érezte magát, s mindenki kellemesen elfáradt.
dr. Németh István
