A mai naphoz illő verset/verseket keresve találtam rá a www.poet.hu oldalon, a Dunaújvárosban élő, francia-magyar kettős állampolgárságú Jousse Elisabeth két versére. (Veress László)
A költészetről
Ne hidd, hogy a költészet
csak lapokra vetett sóhaj!
Sokkal több az, amit elmond,
sokkal több, amit mondhat.
A költészet a léleknek
papírra vetett kútja,
kifogyhatatlan érzelem
feltörő vulkánja.
Benne izzik a jelen
vére, verejtéke,
és ott él benne a múlt
tükörrel kezében.
Szerelmek vad parazsa
éget szívedre foltot,
mosolyt csal az arcodra,
ha a verssor boldog.
Elvisz, hogyha olvasod
száz tájat kémlelni,
látsz csobbanni patakot,
madarat fészkelni.
Szemed elé vetít tájat,
vagy filmen perget életet,
feledteti, ami fájhat…
Olvass gyakran verseket!
József Attilához
A költészet napjára
(Csak az olvassa…)
részlet:
“mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szívében néha elidőz
a tigris meg a szelíd őz.”
J. A.
Még vannak könnyeim, és néha sírok
is, mikor egy gondolatod megérint,
ha fát láttam törni, oly fájdalommal
ivódtak belém mélabús soraid.
Tengernyi gyötrelem és nélkülözés,
mit versbe írtál 32 év alatt…
Az a vagon sem tudta volna vinni
életed terhét, mely kioltotta azt.
Folytonos éhezés, a hideg szoba,
és nem figyelt rád, majd meghalt a Mama.
A fájó, be nem teljesült szerelem,
a szélben padláson száradó selyem…
A kínzó magány, a mindig éhes száj,
a szegénység táplálta dacos harag
mind ott kiáltoznak a verseidben,
harsányan üvöltenek soraidban!
A szép tájat is “varjú-horda” szelte,
és nemcsak címe volt az Iszonyatnak!
S belém ivódott bájával a Percnek
vidám-szomorkás, meghitt pillanata.
Oly szemléletesen tudtad leírni
a szegénység minden átkát, gyötrelmét,
a “Koldusok”, a “Hét napja”, “A kutya”…
Sorolhatnám, de nem látom értelmét,
mert tenger a bánat, amit megírtál,
mit a kor lenyomata diktált versbe:
a “Külvárosi éj”, a “Mondd, mit érlel?”,
és mondja az ember, s nem felejti el!
Nem éri fel ésszel azt a keservet,
ami a “Hazám”, “A város peremén”
fájó, komor képeiben léteznek,
ahogy megcsillan szavaidon a fém!
Vagy épp ahogy a szerelemről írtál?
Bennük sem csak a vágyakozás dalolt,
képekbe írtad meg az Ódát, Flórát,
soraikban is egy Élet zakatolt!
Tudod, írhatnám még, amit megéltem,
mikor olvastam, tanultam versedet,
ha itt lennél, bizony megölelnélek,
ételt is adnék, és nemcsak kenyeret.
Példaképem lettél: harc és akarat,
verssel küzdök én is az igazságért!
Míg nem múlik az átok, harcolni kell,
hogy Népérdek legyen az ország élén!
Mert fegyver az írás, ha fáklyaként hat,
küzdeni fogok! Talán megélhetném,
ne legyen éhező, kihasznált ember,
hogy ne szívja zsarnok a Haza vérét!
Megírhatnám végre; Elvégeztetett!
Emberibb életet élhet már a nép!
Más sors várna a józsefattilákra,
ha megszűnne az ezer évnek átka!
Lennénk, aki Te is akartál lenni:
Szabad, Megbecsült és Európai!
Forrás: www.poet.hu – magyar versek
