A Dunakanyar Pénzügyőr Nyugdíjas Klub vezetője által, szeptember közepére szervezett kirándulás fő úti célja az Ausztria gyöngyszemeként aposztrofált Melki Benedek-rendi Apátság. Alapelv, hogy rendezvényeink értéket képviseljenek, illetve minden esetben a korosztály teljesítőképességére, érdeklődésére tervezzük. Szokásosan figyelembe vettük tehát kortársaink, a nehezen vagy lassan közlekedők, gyengébb fizikai állapotú társaink erejét is, tehát Szabó Józsefné klubvezető bölcsen kétnaposra tervezte a programot.
Első nap Budapesttől szálláshelyünkig, Kőszegig is keresett és talál gyöngyszemeket, mégpedig a méltatlanul ismeretlen várpalotai Thury György, valamint a sárvári Nádasdy várat. Amilyen mellőzött mindkét történelmi örökség – legalábbis nagyobb építményekhez vagyunk szokva –, azzal fordított arányos a meglepetés, hiszen valóban egy-egy ékszerdobozra bukkantunk. Várpalota ipari tündöklésének rég leáldozott, Sárvár termálfürdőjének csillaga viszont napjainkban is fényesen csillog, és mindkét helyszínen ősi vár hirdeti dicsőséges magyar múltunkat. A kormány által hirdetett kastély programnak hála, állami és EU-s forrásból mindkettő felújítva, interaktívvá fejlesztve, értékekkel berendezve, és nem utolsó sorban felkészült, kiváló tárlatvezetőkkel várja a látogatókat.
Estére megfáradva csekkoltunk a kőszegi Harangláb Hotelben, mely ezúttal is kényelmes ággyal, kiadós vacsorával, másnap gazdag reggelivel szolgált. Ébredés után irány Melk.
A sokat látott turista is nehezen tudja értelmezni az előzetes véleményt: „jaj, az nagyon szép”. Jómagam is így voltam a megjegyzéseket illetően, de amit az apátságban láttam – láttunk –, azt csak úgy tudom érzékeltetni, eddig be voltam csapva a szépséget, nagyszerűséget illetően. A Szent Benedek rendi Apátság víz és hegyek ölelésében, csaknem arborétum-szerű természeti környezetben fekszik. A sárga épület messze kirí, magasodik a környezetből, látványában hatalmas méretek, hatalmas belső udvarok, túlzott barokk kint és bent, fent és lent, teraszról a békésen kanyargó Duna bukdácsoló hullámai látszanak. Odabent félhomályos kiállítótermek, több százezres könyvtár titkai, végül a működő főtemplomban értelmünkre, lelkünkre zúduló gazdag díszítésű freskók, barokk szobrok, lelki nyugalom és átszellemült áhítat, érzelmi energia járja át minden porcikánkat. Még a nem vallásosak is arról számoltak be, hogy könnyekig meghatódtak a látottakon. Ahhoz képest, hogy az apátság nyolc osztályos alapfokú iskolát működtet, csend és béke honol mindenütt – kivéve a tengernyi látogató által keltett diszkrét morajt. Szerencsére csoportunknak jutott magyar nyelvű kísérő, így a tárlatvezetés itt is színes és hiánytalanul élvezhető volt.
Érzelmektől túlfűtötten, egymás tekintetébe kapaszkodó búcsúpillantásokat vetve andalogtunk ki a varázslatos épületkomplexumból, át a gyönyörűen nyírt kerten, és biztos vagyok benne, hogy az élmény feldolgozása, elcsendesedése mindannyiunk esetében még több hetet vesz igénybe.
Következő impressziónk a Melktől Dürnsteinig tartó, mintegy kétórás hajóút volt a mi gyönyörűséges kék Dunánkon. A nyitott felső teraszról, ragyogó napsütésben kifejezetten pihentető volt a két parton magukat romjaiban vagy teljes pompájában megmutató kisvárosok, várak, templomok, csúcsokon és hegyoldalban lévő romok, alagutak, teraszos szőlőültetvények festői kavalkádja.
Dürnsteinből Budapestig már „alig” háromszáz kilométer volt hátra, ezt kiváló pilótánknak köszönhetően szinte ringatva tettük meg. Útközben körbe kínálgatták még a madárlátta maradékokat, pár korty kőszegi száraz vöröset, szóval igazi testi-lelki örömök közepette talált ránk a korai sötétedés.
Szabó Józsefné, e kirándulás szervezője ezúttal is tartotta elvét: értéket kell adni, és ami szépet látunk, azt másokkal is láttatni kell. Ez esetben nem csak az ő régi álma vált valóra, hanem három tucat további útitársunké, amiért Marikának is és a jó Istennek is köszönettel tartozunk!
Untener Erika
