Alig vártuk április 24. vasárnapját annak ellenére, hogy 3 nappal előtte hosszú buszos kirándulást tettünk a Borsi-Füzérradvány-Vizsoly vonalon. A budapesti Magyar Zene Háza meglátogatására készültünk.
Érkezéskor klubvezetőnk, Ilike a Keletiből a „Piknikség” Kávézóba vezette a kis társaságot, mivel előzetesen (mint mindig) mindennek gondosan utána járt, és tudta, hogy a Zene Házának presszója csak 10 órakor nyit ki. Akkor pedig már kezdődött programunk.
A Magyar Zene Háza a Városligetben, a Vajdahunyad vára és a Városligeti tó közelében, az elbontott Hungexpo épületek helyén épült fel, Sou Fujimoto japán sztár-építész tervei alapján. A választás azért esett az ő pályázatának kivitelezésére, mert az épület és a természet összhangját lenyűgöző összhangban teremtette meg. Megkímélve a több évtizedes fákat, köréjük tervezte a szinte teljesen üvegfalakból álló „gigantikus varázsgomba” alakú épületet.
Büszkék lehetünk rá, hogy több rangos díj mellett a 2022-ben Cannesben megrendezett ingatlanszakmai kiállításon a zsűri különdíját nyerte el az épület tervezése és kivitelezése.
A főbejárat előtt pontosan 10 órakor, a szabadtéri színpadnál találkoztunk tárlatvezetőnkkel, akinek első mondataiból megállapítottuk, hogy nem csak betanult szöveget mond el nekünk. Alapos hozzáértéssel beszélt az épületet körülvevő park történetéről és fáiról, a gyermekközpontú, de felnőttek által is használható játszótérről, ahol különféle zenélő szerkezeteket lehet kipróbálni.
Az épületbe lépve nem csak egy hagyományos múzeumba érkeztünk, hanem a zeneoktatás és az előadóművészetek házába is. Feltűnő volt a fény állandó jelenléte, szinte mesterséges világítás nélkül. A technikai megoldásból annyit értettem meg, hogy vékony aranylemezek erősítik a tetőről beáradó természetes fényt.
Végigjártuk mind az öt szintet, amelyből három funkcionális jellegű, kettő műszaki kiszolgáló.
Először a park szintjén kialakított nagy- és kis hangversenytermeket néztük meg, ahol elmozdítható üveglapok verik vissza a hangot a tökéletesebb zenei élmény érdekében.
Az első emeleti szinten a zenei könyvtárat látogattuk meg, ahol régi-régi rádiókkal, és hajdanvolt kedvenceink (pl. Dobos Attila, Máté Péter) hanglemezeivel is találkozhattunk.
A legkülönlegesebb azonban a földalatti térben berendezett, „Hangdimenziók” elnevezésű állandó zenetörténeti kiállítás volt. Belépés előtt mindenki kapott egy fejhallgatót, melyen keresztül az aktuális témákhoz hallgattunk szakértő magyarázatokat. Ezen kívül minden tárgynál magyar-angol nyelvű felirat is segítette tudásunk gyarapítását. Legjobban megfogott a kiállítás interaktív jellege. Rögtön az első, elsötétített teremben különféle méretű dob volt elhelyezve, amelyeket ütemesen veregetve a falon erdei mozgóképek jelentek meg, és változtak folyamatosan. A környező népek zenéit padlóra festett korongokra állva lehetett meghallgatni, amelyik nép korongjára álltunk, annak zenéje szólalt meg. Volt két időkerék is egymás mellett. Ha egymással szembe forgattuk őket, a megfelelő találkozáskor néhány ünnep népdalai és egyházzenei alkotásai csendültek fel. Vég nélkül lehetne sorolni a „csodákat”, de ezekről írni nagyon nehéz, látni kellett őket!
Az utolsó, szintén félhomályos teremnek a „Felhő” fantázianevet adták a kiállítók, mintegy összefoglalásaként a látottaknak. A mennyezeten karácsonyi füzérek sokaságát idéző alakzat volt kiképezve. Kis körökre állva, tenyerünket feléjük tartva idézhettük fel a kiállítás egy-egy mozzanatát. Szerintem az itt olvasottak fejezik ki legjobban a Zene Házának rendeltetését, és támasztják alá fontosságát. „ Az ősi káoszt mára modern káosz váltotta fel. A technika jóvoltából minden egyszerre él körülöttünk: a népdal és a gregorián, Mozart és a popzene, Beethoven és a filmzene, Bartók és Bakfark, Kodály és Palesztrina, Bach és a rap, Liszt és Jimi Hendrix, a clavichord és a szintetizátor, a lant és az elektromos gitár. Nincs távolság sem térben, sem időben.”
Mi a testvéremmel eltévedtünk, és egy jó óra múlva újra a bejárati ajtóhoz értünk a kijárat helyett. A fejhallgatókat felügyelő hölgy kedvesen visszakísért minket, és megmutatta a továbbjutás útját. Szerencsére az előzetesen engedélyezett kb. 2 órai bent tartózkodást senki nem ellenőrizte, mert 3 óra is kevés volt ahhoz, hogy „átfussunk” a kiállításokon.
Ezen a napon újabb felejthetetlen élménnyel gazdagodtunk, köszönjük szépen Ilikének a szervezést és lebonyolítást.
(Elszomorított, hogy zárva volt a kis bolt, mert kottás esernyőt szerintem sehol máshol nem lehet kapni).
Szabóné Szegedi Karolina
