Bajban lettünk volna, ha minden sütiből kötelező lett volna fogyasztani egy egész szeletet, de még akkor is, ha mindegyikből csak kóstolunk. Mivel szolgálati érdek miatt a verőcei objektumot nélkülöznünk kellett, a Dunakanyar Pénzügyőr Nyugdíjas Klub évzáró rendezvényét Árpási Imrének köszönhetően – aki jóban van égiekkel és földiekkel –, Szobon, a Szent László Plébánia zarándokhely belső udvarában volt szerencsénk megtartani. Szó szerint szerencsecsillag köszöntött ránk – de erről később.
A már szokásos, Fővárosi klubbal közösen tartott nyárköszöntő bográcsozáson közel negyvenen vettünk részt, régiek, és néhány újonnan csatlakozó tag társaságában. A budapesti vendégekkel tizenegy órára suhant be az emeletes vonat, de a séfek és segédeik már nyolc órától talpon voltak a területen. A két kiváló szakács, Csík István és Csík Bálint korán aláfűtött a két üstnek, melyek egyikében szaftos marhapörkölt rotyogott, a másikban pirított tarhonya párolódott. Közben a két Csíkné, Márti és Manyi az időjárás viszontagságaitól megviselt asztalokat és padokat törölte, fertőtlenítette tisztára, Kazinczi Judit felseperte a féltető alatti étkezési területet. A fiúk asztalokat, székeket készítettek a várható létszám kényelmes elhelyezésére. A hölgyek – érkezési sorrendjükben – papírtányérokra halmozták finomabbnál finomabb házi süteményeiket, stanglikat, rágcsákat. Nem különben asztalra került a rozé, vörösbor és sör is. Hiába, ez a buli már csak ilyen, megfogadtuk Gregor József hátborzongatóan szép dalát: inni kell, ha meghalunk is, igyunk hát, az angyalát! Viszont csak jó hangulatig, mértékkel!
Egyet tudni kell: nálunk nem múlhat el rendezvény kultúra nélkül! A mai nap igazi ínyencsége a félig-meddig tervezett, de inkább módfelett vágyott véletlen: reggel nyitva találtuk a Szobi Kodály Zoltán Művészeti Iskola kapuját, mely mögött – állítólag – van egy példány a világhíres „Bogányi csodazongorából”. Csupán egy, az ablakon keresztül, titokban vetett pillantást reménylettünk kicsikarni bármely jelen lévő munkatárstól, amire meg is kaptuk az ígéretet. Ehhez képest szaporán csipkedtük magunkat, s egymást, amikor tizenegy óra tájékán, a zeneiskolába terelvén a nyugdíjas vendégeket, váratlanul előttünk termett az intézmény igazgatója, maga Bogányi Gergely, Kossuth- és Liszt Ferenc díjas zongoraművész. Oly közvetlen barátsággal fogadott, mintha mindennapos látogatói, nézői lennénk. Meglepetésünkre és csodálatunkra személyesen vezetett a gyakorlóterembe, melyet a Bogányi fejlesztésű, formatervezett és különleges anyagból épített fantasztikus hangszer egyik nagyszerű példánya uralt. Mikor a művész úr diszkréten odébb dobta a – ugyancsak formatervezett – zongoraszék védőtakaróját, tudtam, újabb csoda befogadói leszünk! Picit faggattuk még a fejlesztésről, melyről elmondta, éveken át szívben-fejben-szerelemben fogant, aztán meg kellett keresni hozzá a megfelelő anyagot és alkotó gárdát. Sikerült.
A művész úr természetesen inkább a billentyűk, mint a szavak embere, kértük, s hagytuk hát, hogy két mű káprázatos eljátszásával varázsoljon el bennünket. Csak a túlzásoktól való tartózkodás miatt fojtottuk vissza örömkönnyeinket az élménytől. Hálás köszönet, művész úr, Isten áldja szellemét, alkotókedvét és kezét, további hazai és világsikereket kívánunk Önnek!
Valahogy más érzésekkel, feltöltődve sétáltunk az évadzáró összejövetel fentebb említett helyszínére, ami szokásosan kiváló – vagy még kiválóbb – hangulatban telt ezek után. Figyelem: az „évad” véget ért, de a nyár most kezdődik: utolsó csengetés a két hét múlva – ugyancsak a Dunakanyar klub szervezésében – történő négy napos, Tatától Majkpusztán át az Őrségig, Kis Balatonig, tehát csaknem az egész Dunántúlt átkaroló kirándulásra. Ha huszonnégy órán belül érdeklődsz Szabó Józsefné klubvezetőnél a részletekről, költségekről, talán még beférsz a csoportba!
Köszönjük a mai együttlétet is Marika és kedves öreg cimboráink! Csak így tovább – vagy még jobban!
Untener Erika
